Amikor elvesztettük az első babánkat, akkor nem volt gyakorlatom abban, hogy hogyan kell valakit gyászolni, aki még a legtöbb ember szerint nem volt “valaki”. Tudtam, hogy ilyen minden családban megtörténik, de nem tudtam, hogy ez valójában mennyire gyakori.
Az egyetlen megoldásom akkor az volt, hogy vettem egy készletet, és elkezdtem csinálni. Már másnap nagyjából elkezdtem hímezni, és már terhes voltam a lányommal, amikor befejeztem. De nagyon jó érzés volt, mert minden egyes alkalommal, amikor felemeltem a tűt, rá gondoltam, és belehímeztem a fájdalmamat a mintába.
Nem gondolom, hogy bármilyen más út lenne a fájdalom feloldására, mint keresztül menni rajta. Végiggondolni, mi lett volna ha, hagyni hogy fájjon.
Nagyon jó, ha támogató közegben tudunk beszélni róla, és nekem is jólesett tudni, hogy mással is megtörtént, és neki is el kellett gyászolni a magzatát.
De nagyon jó tud lenni, ha magunknak tudunk adni napi öt-tíz percet, amikor csak a gyásszal foglalkozunk, legyen ez egy hobbi, egy imádság, egy meditáció vagy egy meghallgatás.